Ismét vendégposzt következik. Olyan oldalról pillanthatunk bele egy játék születésébe, amilyen itt a blogon még nem szerepelt. Kösz Pista!
Egyszerre vagyok kisgyerekes családapa és játékmániás. A kettő együtt veszélyes kombináció, főleg amikor játékvásárlásra kerül a sor. Próbálsz megmaradni az apa szerepében és úgy választani, hogy a gyerek képességeinek és érdeklődésének megfelelő játékot válassz. De mindig ott repked a füled mellett a kisördög és azt súgja a füledbe: „Ez lesz a jó, gondold csak el, milyen jót fogsz vele játszani.” Én abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy a gyerekeim szívesen oldanak meg feladványokat. Így nem nehéz olyan játékot venni nekik, amivel én is szívesen játszom néha. A mai játékpiacon ugyanis meg lehet találni azokat a játékokat, amik sok feladványt tartalmaznak, különböző nehézségi fokozatokba sorolva. Ha a leírásban szerepel még néhány olyan mondat is, mint „eddig még nem megoldott probléma”, vagy „nem tudjuk, hogy létezik-e megoldása”, az a férfi fül számára a legnagyobb mézesmadzag.
Keveseknek adatik meg, hogy jelen legyenek egy ötlet játékká fejlődésénél. Valószínűleg sokaknak ez nem is jelentene olyan nagy élményt. Ha viszont a fent említett játékmániás apukáról beszélünk...
Megadatott az a különleges élmény, hogy figyelemmel kísérhettem, ahogy Péter egyik ötletéből játék formálódott. És most nem a fűrészelésről, csiszolásról és ragasztásról beszélek, hanem a szellemi alkotás folyamatáról. Rendszeres olvasója vagyok a blognak, így tudom, hogy van a visszajárók között olyan, aki pontosan tudja miről beszélek. A többieknek próbálok néhány momentumot felvillantani, ahogy nagyanyám szokta mondani: „az ézi kedvéért”.
Egy nap Péter azzal jött, hogy van egy ötlete és azt tervezi, hogy indul vele az IPP játéktervezői versenyén. Persze már hozta is a prototípust, hogy több társammal egyetemben kipróbáljuk. Egy sokfeladványos játékról volt szó, a fentiek alapján tehát sejthető, azonnal rákattantam.
A feladványok egy-egy lapon szerepeltek. Egy lapon két darab, fehér és fekete négyzetekből kirakott alakzat volt lerajzolva. Az egyik egy test felülnézeti képét mutatta, a másik ugyanazon test elölnézeti képét. A játék maga egységkockákból készített L-tetrominókból állt. Minden elem két sötét és két világos kockából volt felépítve. Így a lehetséges színezések száma hat. A feladat pedig a következő: a hat darab, L-tetrominóból válasszunk ki valamennyit és építsünk össze belőle egy olyan testet, amelynek a két adott nézete megegyezik a kártyán láthatóval.
Az egyszerűbbek szinte azonnal mentek. Ez jó, mert meghozza a kedvet a játékhoz. A közepesen nehéznek címkézetteken már keveset gondolkodni, próbálkozni kellett. Ez jó, mert nem unja meg az ember. Az igazán nehezek már kihívást jelentettek. A szó – kihívás – magáért beszél.
Persze az ötlet önmagában nem elég ahhoz, hogy valódi játék legyen belőle. Főleg ha az ember egy versenyen akar megmérettetni vele. Sok kérdés mérlegére kell felhelyezni a terveket, mielőtt a versenyen induló darabot elkészíti. Nyilván erről maga a tervező tudna kimerítő listát adni, de ide írok néhányat, amivel magam is szembekerültem (mert Péter rákérdezett néhányra). Hány nehézségi fokozat legyen? Hogyan válassza ki az összes lehetséges feladvány közül azokat, amiket a játék mellé tesz? Legyenek-e másként megfogalmazott feladványok? (A későbbiekben, ígérem, megérti az olvasó, mit értek ezalatt.) Hogyan lehet jól megadni a megoldásokat? Mennyire játszható a játék? Mennyire élmény a játék? Milyen legyen a kinézete az elemeknek? Milyen legyen a csomagolása?
Péter sokat gondolkodott azon, hogy a feladványok kiválasztásában milyen szempontok vezéreljék. Nyilván sejti az olvasó, hogy nem kézzel rakta ki az összes lehetséges nézetet, hanem a számítógépet dolgoztatta. Így azonban lehetősége nyílt olyan feladványokat generáltatni, amik bizonyos feltételeknek megfeleltek. És tapasztalatból mondom, valóban érdekes egy olyan feladványt megoldani, amiben a két nézet azonos, vagy egymás tükörképei, vagy egy elölnézet a felülnézetnek az elforgatottjával is megoldható párt alkot, vagy ugyanaz a pár kirakható különböző darabszámú elem felhasználásával is.
De ami igazán élvezetessé teszi szerintem a tervezési folyamatot: a feladványok kitalálása. Talán nagyobb élmény, mint megoldani egy feladványt. Ugyanis nem elég kitalálni egy problémát, el kell gondolkodni, hogyan lehet azt valóban „játszhatóra” megfogalmazni. Egyáltalán valós probléma-e, vagy csak nem veszünk észre valami momentumot, ami mondjuk triviálissá teszi a megoldást. Ezeken a buktatókon persze úgy lehet átverekedni magunkat, ha megpróbáljuk megoldani a leendő feladványt, de ezen túlmenően szinte analizálni kell a helyzetet, esetleg valódi bizonyításokat elvégezni és ez izgalmas (legalább néhány embernek). Ilyen gondolatkör volt a következő, amiből aztán néhány feladvány is született: Lehet-e olyan testet kirakni, aminek legalább az egyik nézete csupa azonos színű négyzetet tartalmaz? Mennyi a minimális számú sötét négyzet, aminek felhasználásával megoldható párt kapunk? Az ehhez hasonló felvetésekből születtek aztán meg a komplex fokozat feladványai, amik a korábban említett „másként megfogalmazott” feladványok körét adják és annak a bizonyos „legalább néhány embernek” az orra előtt elhúzzák a legelején említett mézesmadzagot.
Csak ízelítőül a komplex feladványokból:
- Vannak olyan feladványok, amelyekben mindkét nézet egy-egy pentominó. Van-e olyan pentominó, amely semelyik másik pentominóval párba állítva nem ad megoldható feladványt?
- Vannak olyan párok, amiken összesen két sötét négyzet van. Létezik-e olyan, amin csak egy?
- Adott egy nem megoldható pár. Elforgatva bármelyiket 90 fok valamely többszörösével, juthatunk megoldható és megoldhatatlan párosításokhoz. Az összesen 16-féle lehetőségből csupán 6 megoldható. Melyek ezek?
És mivel a feladványkártyák száma korlátozott, így fantasztikus tér marad nyitva az arra fogékony játékos számára, hogy a játékot tovább gondolja, érdekes kérdéseket tegyen fel magának, majd megpróbáljon bizonyítékot szerezni, vagy épp teljes körű matematikai bizonyítást adni.
Egy logikai játékhoz a feladványok mellett többnyire a megoldásokat is meg szokták adni azok számára, akik feladnák, vagy a sok próbálkozás után kétségük merülne fel a megoldhatósággal kapcsolatban. De hogyan adhatóak meg a megoldások? Ez térbeli játék esetében néha különösen nehéz kérdés. Gyakran egy kis furfang, egy ötletes ábrázolás, absztrakció, plusz egy „dimenzió” bevezetése szükséges hozzá. Ez esetben elegendő volt a hat elemhez hat szín választása, így a kirakott test ábráján jól nyomon követhető, hogy az egyes egységkockák mely elemekhez tartoznak.
Pl. egy feladvány:
És a megoldása:
Amikor a játék koncepciója teljesen kialakult, akkor már az igazi játékos számára lényegtelennek tűnő, kizárólag a játéktervező számára fontos kérdések maradnak csak hátra. Vagy mégsem teljesen igaz ez az elkülönítés? Amikor az első különleges kérdések felmerültek, amikhez nem kellettek a feladványkártyák, azonnal elkészítettem a játék elemeit. Hungarocellből késsel gagyi L-betűket vágtam, majd tollal sötét foltokat rajzoltam a megfelelő helyekre. Hetekig élveztem úgy a játékot, hogy nem volt igazán játszható, hiszen az elemek alig akartak megállni, az esztétika szó pedig helyettem szégyellte magát a szótárban. Ezután nyilván nem vettem annyira a szívemre, amikor arról kellett véleményt mondani, hogy a Péter által megmutatott kivitelek közül melyik a legjobb, hogy nem a nekem tetszőt választotta :). Ugyanakkor be kell vallanom, hogy bármelyik esztétikus kivitellel játszani klasszisokkal nagyobb élmény. Ezért – ahogy ebben a blogban többször is elhangzik – bíztatok mindenkit, hogy készítse el otthon a játékot. De mindenkinek, akinek az esztétika sokadlagos szempont, azt javaslom, hogy amint valamelyik gyártó felfigyel a játékra és boltokban elérhetővé teszi, tegyen félre minden olyan benyomást, amit ezen cikk, vagy az otthon elkészített példány szült, és próbálja ki „élőben”. Megéri.
Végül a folyamat elérkezik talán az utolsó kérdéshez: Mi legyen a játék neve? A döntés nehéz, mert sok szempont van. Akár egy egész játékcsalád kinőhet ebből: több szín, több egységkocka, más alakú elemek, más egységelemek. Ha olyan nevet akarunk, ami mindezen jellemzőket kifejezi, egy többszörösen összetett, nehezen megjegyezhető láncolatot kapunk. Nem is beszélve arról, hogy valahogy utalni kéne a játék lényegére is. Sok próbálkozás volt, többen is beszálltunk a névalkotásba. Végül a kevesebb több jegyében a választott név megemlékezik Gaspard Monge-ról, az ábrázoló geometria atyjáról, aki igazán hozzájárult ahhoz, hogy a vetületek fontos szerephez jussanak az életben. Ezen kívül az elemek alakjáról és az egységelemekről. Így lett a név: Monge’s L-cubes. A szakfordítást az olvasóra bízom.
A játék az IPP-n sajnos nem ért el helyezést, de ez ne szegje kedvét senkinek, hogy elkészítse, kipróbálja. (Az IPP-re beküldött verzió látható a képeken) És talán egyszer majd a boltok polcain is találkozunk vele. Ehhez kívánok sok sikert Péternek! És ez úton is köszönöm, hogy nyomon követhettem ezt a számomra valóban izgalmas folyamatot!
Sánta István
